Játékbaba kötöttben

A játékbaba várta a gyertyagyújtást. Megbújt a karácsonyfa alatt, és izgatott volt, milyen lesz
első találkozása. A kislány a szobaajtó mögött várta a gyertyagyújtást. Halk csengettyű szólalt, és lenyomódott a kilincs. A kislány boldogan, könnyekkel szemében ölelte magához álló játékbabáját, melyet a Jézuska hozott neki. Innentől megpecsételődött a kislány Andrea és Krisztina játékbaba örök barátsága.
Valahogy így kezdődött. A kor szellemének engedve, kisiskolásként kaptam karácsonyra a
babát. Akkor csak játszótárs volt.
Évekkel később – tudattalanul – az első manökenemmé avanzsált. Már felső tagozatos
iskolásként, duci kislányként hamar megéreztem, hogy a konfekció méret nem az én világom. Varrónőnél készültek rám való ruhadarabok. Amíg ott próbáltunk, egy-két fogást ellestem. Igazából csak a kézi varrásról, de ez hasznos lett a folytatásban. Nagymamámtól hímezni tanultam, hogy a hosszú! nyári szüneteket kitöltsük szórakozással. A varrótű forgatásában így már kiskoromban gyakorlatot szereztem. A kötés elsajátítását egy járásában korlátozott, lakáshoz kötött hölgynek köszönhetem. Mikor az utolsó általános iskolai osztályt kezdtem, az azt megelőző nyáron előtanulmányként kettecskén a hölggyel megismerkedtem az egyenes kötőtűvel. Persze, a legvékonyabbal?! 2,50 mm, fém tű és hozzá Osaka, az 1980-as években kapható legvékonyabb akril fonal volt a kezdet. Hamarosan legközelebbi barátaim fonalaim, kötőtűim és Krisztina babám lettek. Amikor
elkészült egy modell magamnak, és maradt a fonalból, abból készült a babának divatos cucc.
Az aprólékosság már akkor is fontos volt. Hogy beleférjen a baba feje, a nyakkivágás franci
kapoccsal záródott. A térdnadrág szárának alja pedig gombbal fedett patenttal. Máig megvannak e kisruhák, és Krisztina baba is. Most, lassan az aktív éveim végéhez
közeledve ismét kedvem nyílt Krisztina babára kötni, horgolni. Amint elkészül egy újabb
modell, írok róla.